Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fehér Farkas története ^^

 Fekete-Bölény és Fehár-Farkas története

 

A vándorló indián törzseknek, fent északon, az volt a legfőbb gondjuk, hogy a hosszú kegyetlen teleket minél kisebb veszteséggel vészeljék át. Ezért aztán azokat az öregeket, akik a törzs számára immár hasznavehetetlenek voltak, egyszerűen kitették valahol a rengetegbe. Ezt nem gonoszságból cselekedték, nem is szociális érzéketlenségből, hanem azért, hogy azt a keservesen összekuporgatott kis élelmet minél kevesebb éhes száj között kelljen szétosztani.

Elmúlt a nyár. A viharos rövid ősz után hamarosan megérkezett a kemény csikorgó tél. Reggelre hó lepte be a tájat, és feltámadt az északi szél. Fekete Bölény a törzsfőnök estére gyűlést hívott össze a nagysátorba. Szürkületkor, mint néma árnyak, megjelentek a sátrak közelében a farkasok is. Egyelőre tisztes távolból kerülgették a lovakat és a sátrakat, de nem volt nehéz kitalálni a szándékukat.

- Ideje téli szállásra vonulni -kezdte Fekete Bölény- mert itt nem tudjuk megvédeni sem az állatokat, sem magunkat.

A nagysátort dugig megtöltötték a férfiak.

- Akkor holnap megkezdjük az előkészületeket -folytatta Fekete Bölény- és holnapután kora reggel -itt elcsuklott a hangja- betöltöttem a koromat. Már nem vezethetlek benneteket ezen a hosszú úton. A világ becsukódott számomra. Már csak a kinyújtott karomig látom. Az úton pedig lesben állnak majd a farkasok, és a Fekete Lábú törzs harcosai is, hogy elvegyék tőlünk azt a keveset amink van.

Az emberek némán hallgatták.

- Holnap, napszállta előtt -keményedett meg Fekete Bölény hangja- felvisztek a fennsíkra, felállítjátok a sátramat, nagy tüzet raktok a sátram előtt, három font sózott halat hagytok nekem és valamennyi vizet. A tomahawkomat és a lándzsámat, meg a puskámat vihetitek, mert nem lesz rájuk szükségem többé.

Hosszú csend következett. Odakint csak a lovak nyugtalankodtak, mert megérezték a farkasok közelségét.

- Ha ti is elfogadjátok -szólalt meg újból Fekete Bölény- Ugró Szarvas fog benneteket vezetni, mert ő ismeri legjobban a vidéket. Tavasszal, ha a jég elolvad, holdtöltekor válasszatok új főnököt. Több mondanivalóm nincs.
 

Sarkon fordult és elhagyta a nagysátrat. A varázsló következett, aki hangos dobolással és rituális tánccal kikérte a szellemek tanácsát az úttal kapcsolatban.

Másnap alkonyatkor a fennsíkon már állt a sátor, nagy tűz lobogott előtte és egy kiterített juhbőrön ott ült Fekete Bölény. A varázsló csak az imént fejezte be a kántálást és a dobolást körülötte. Ide az öreg főnököt már csak néhány harcos kísérte el. Ezek néma méltósággal álltak még egy darabig, aztán fáklyával a kezükben csendesen elvonultak.

Hideg, csillagos éjszaka volt. A hőmérő higanyszála szédítő sebességgel kúszott lefele. Fekete Bölény már szinte semmit sem látott, de azt jól hallotta, hogy körülötte ropog a hó, és ahogy a tűz lassan elhamvad, egyre közelebb és közelebb jönnek hozzá a farkasok, mígnem egyszer csak egy hideg orr az arcához ért. Fekete Bölény behunyta a szemét és várta az állat támadását. Ehelyett az nyüszítve az ölébe kuporodott, végignyalogatta az arcát, a kezét, mint egy kutya és a többieket pedig dühödt morgással igyekezett távol tartani. Aztán se szó, se beszéd, elkapta az öregember grabancát és bevonszolta a sátorba. Ő maga, pedig a sátor elé ült és a falka egyetlen tagja sem mert közeledni. Hajnalban aztán bekúszott a sátorba és az öregember mellé feküdt, aki bizonytalan mozdulatokkal végigsimogatta az állatot és döbbenten kiáltott fel:

- Fehér Farkas!

Az állat, a nevét hallva újból felállt és körülugrándozta az öreget.

- Hát élsz Fehér Farkas? Hát emlékszel még rám? -és eszébe jutott az a tavasz, amikor a törött lábú farkaskölyköt a vadászatról hazavitte, aztán otthon kimosta a sebét, bekötözte és két évig nevelgette. Az állatnak hófehér volt a bundája, innen kapta a nevét: Fehér Farkas. Egy reggel Fehér Farkas eltűnt, senki sem tudta hová lett, mi lett vele és most, lám előkerült. Fekete Bölény lassan, csendesen elszenderedett. Valaki, vagy valami behúzta a kinthagyott bőröket, és betakarta vele az öregembert.
 

A prémvadászok tavasz felé érkeztek, együtt a nyári szálláshelyre visszatérő indián törzzsel. Éjszakánként még foga volt a télnek, de nappal már olvadt. A vadászok a fennsíkon felfedezték a sátrat, és amikor benéztek, nem hittek a szemüknek. Odabent egy bőrökkel betakart öregember holttestét látták, rajta pedig egy csontra soványodott fehérszínű farkas teteme feküdt. Az állat a saját melegével próbálta életben tartani a dermesztő hidegben kihűlt öregembert, és amikor megérezte, hogy az már halott, mellé feküdt és maga is vele pusztult.

A törzs indiánszokás szerint nagy pompával temette el Fekete Bölényt és Fehér Farkast.

Ezt a legendát a Yukon folyó völgyében élő indián törzsek még ma is mesélik, és évente ellátogatnak a totemoszlophoz, amely ma is áll. Azt mesélik róla, hogy annak a helynek csodatevő varázsereje van, és amíg hiszik, ez így is lesz.